Üdvözlet a győzőnek!
A 2002. évi országgyűlési választások tanulsága az volt, hogy négy év eredményes kormányzása kevesebbet nyomott a latban, mint a médiatöbbség propagandája. A Fidesz első forduló előtti lagymatag kampánya arra a hitre épült, hogy az emberek saját tapasztalatainak hisznek, és nem a televíziónak. Kiderült, hogy a választópolgárok nagyobbik részét illetően tévedtek, és hátrányukat a második fordulóban már nem tudták behozni.
A 2004. december 5-i népszavazás eredménye voltaképpen ennél is súlyosabb tanulsággal szolgál. Egy Kolozsváron hallott különbségtétel szerint kétféle magyar van: a nagymagyarok és a kismagyarok. Nos, most kiderült, hogy a mai magyar népességben a nagymagyarok erős kisebbségben vannak csupán: a választópolgárok ötödénél is kevesebben. Ez a dátum valószínűleg hosszú idő múlva is szerepelni fog a politológiai tankönyvekben, mint egy ritka adata annak, hogy pontosan számszerűsíthető, hogyan gyengült meg a nemzeti összetartozás tudata egy 21. század eleji európai népességben.
Ha ugyanis azt mondjuk, hogy mindössze arról van szó, hogy néhány sokféle motívumra visszavezethetően ellenérdekelt politikus és a velük szövetséges média félrevezette a magyar szavazók többségét, akkor becsapjuk önmagunkat.
Szolidaritás, testvériség
"Gyere, menjünk ki a többiekért!" - mondja Ecsédi barátjának, a Nyugati pályaudvar parancsnokává avanzsált Vízinek, amikor ismét találkoznak. De ő, aki a nyugati kényelem előnyeit már élvezi, inkább elfordul Ecséditől is. Bereményi Géza és Cseh Tamás szavai a mindenkori szolidaritás alapigéi. Ha nekünk több jutott, adjunk belőle azon felebarátainknak, akiknek kisebb az osztályrészük. Ha mi jó helyen vagyunk, segítsünk testvéreinknek, hogy ők is idekerülhessenek. Ami persze azzal jár, hogy nekünk kevesebb fog jutni valamivel - de hát nem az a legfontosabb.
A népszavazás végeredményét megtudva felhívtam egy idős székely tanárnőt, hogy bocsánatot kérjek tőle. Azt kérdezte, hogy mit vétettek ők, hogy a magyarországi magyarok úgy rúgják el őket maguktól. És hogy miért csak a pénz számít?
Most egyértelműen fény derült arra, hogy a magyar társadalomban az utóbbi fél évszázad folyamatainak eredményeképpen szolidaritás, a segíteni akarás szándéka, mely az összetartozás érzésére épül, már csak egy kisebbséget jellemez. A többség közvetlen anyagi érdekét - illetve ebben a konkrét esetben csak azt, amit tévesen ilyennek tart - előbbre sorolja bármiféle közösségi szolidaritásnál. Úgy vélem, hogy a szocializmus negyven éve, mely a társadalmat nagyobbrészt sikerrel atomizálta és jelentős részben sikerrel erodálta a hagyományos vallási-erkölcsi alapú értékrendszert, nagymértékben tehető felelőssé ezért. De ismét csak becsapnánk önmagunkat, ha megelégednénk ezzel a válasszal, és nem ismernénk el, hogy a legutóbbi 15 évben Magyarországon is érvényesülő nemzetközi tendenciák szintén ebbe az irányba mutatnak. Legfeljebb arra mutathatunk rá, hogy nálunk a szocializmus időszaka kiválóan előkészítette a terepet annak a folyamatnak, mely Svájcban, Bajorországban vagy Norvégiában nagyobb ellenállásba ütközve halad előre - de ott is kétségtelenül előrehalad. A gazdag országok a hatvanas években kétszer annyit költöttek a fejlődő országok segélyezésére, mint ma. A jelen tömegkultúrájában az egyre nagyobb teret elfoglaló média egésze számára a minél nagyobb nézettség érdekében nincs ízlésbeli színvonal, aminek ne lenne hajlandó alákínálni, a gyártók minél nagyobb tömegekben igyekeznek felkelteni a még nem létező keresletet termékeik iránt, majd mindent megtesznek ennek kiszolgálásáért, a politikusok a közvéleménykutatások tetszési indexeihez igazítják nézeteiket. A tömeg manipulációja és az előtte való szolgai hajlongás szétválaszthatatlanul fonódik össze, mindkettő mögött ott van a mai, már alkonyán is túljutott nyugati kultúra istene, a pénz, és az örvény mélye egyelőre még csak nem is sejthető.
Hit, remény, szeretet már csak egy kisebbséget jellemez. Saját szabadságunkat elérve fütyülünk mások szabadságára, rég lemondtunk az egyenlőségről, és a testvériségről már egyáltalán nem lehet hallani. A kutya ugat, a pénz beszél. December 5-én kiderült, hogy a mai magyarországi választópolgárok nagy többsége inkább elfeledkezik a nemzeti összetartozás gondolatáról, ha az számára anyagi hátrányokkal járhat. És most nem arról van szó, hogy feltehetően még nem is járna ilyenekkel. Mert nem a félrevezető politikusok és a média az igazán fontos. Hanem az, hogy a mai magyar társadalmat már nem jellemzi a tradicionális értékrendszer. Segíteni másokon, csak azért, mert magyarok? Mert közösséget éreznek velünk? Nemzeti érzés? Segíteni valakiken azért mert rászorulnak? Mondjuk a nálunk jóval szegényebb országoknak, ahogy azt sok állam megteszi? Szolidaritás? Ugyan, kérem, hagyjanak nekünk békét ilyen 19. századi limlomokkal!
Szomorú, de számolni kell továbbá azzal is, hogy mindezt, mint megkerülhetetlen realitást előbb-utóbb a mai ellenzék is figyelembe fogja venni, mely pedig mindezidáig következetesen kiállt a hagyományos értékek mellett. Hiszen a 19 százalék nagymagyar választópolgárnak a duplája kell az országgyűlési választások megnyeréséhez. Nem azt hangoztatta-e már a népszavazás előtt a legnagyobb ellenzéki párt vezetője, hogy egy fillérjébe sem fog kerülni a mai magyar állampolgároknak a határokon túl élő magyaroknak megadott magyar állampolgárság? Azaz nem politikailag képviselhetetlen álláspontnak tartotta-e már december 5-e előtt azt, hogy ez olyan ügy, melyre mindannyiunknak áldoznunk kell? Kézenfekvő, hogy a népszavazás eredményének ismeretében milyen irányba várható elmozdulás.
A 14-15 milliós magyar nemzet illúziója
A sepsiszentgyörgyi tanárnő zokogott, amikor felhívtam. És nem tudtam mást mondani neki, csak azt, hogy én vele érzem magamat egy közösséghez tartozónak, nem pedig a vízikkel, nem a kismagyarokkal. Nem azokkal, akik számára a nemzetet egybefogó szolidaritás nem létezik. És éppen ezért illúzió a 14-15 milliós magyar nemzet gondolata. Ha a nemzetet az összetartozás teszi azzá, akkor nem a határokon túliak hiányoznak belőle, hanem az itteniek nagyobbik része.
Mindez nacionalizmus? Igen, és nem. Igen, mert az egyik meghatározó közösségképző tényezőre, a nyelv és a kultúra közös voltára épít. Természetes volt évszázadok óta, hogy az ember közelebb érezte magától azt a társát, akivel beszélni tudott, mint azt, aki idegen volt, mert nem értette. Főleg ha a vele azonos nyelvet beszélővel kultúráját is osztotta, és minél jobban, annál inkább erős volt összetartozásuk érzése. De a határokon túli magyarokon segíteni nemcsak nacionalizmus, hanem a szolidaritás érvényesítése is. Az ember nem segíthet minden rászorulón - és ismét csak természetes, hogy a segítéget a hozzá közelebb állókon kezdi. Családja, nemzete tagjain - de ha lehet, minden embertársán próbál, igyekszik segíteni. (Döbbenetes eredménye az elmúlt évek genom-kutatásának, hogy minden ma élő ember - ha nagyon távolról is, de valamennyire - vérrokon.) Ha a többség azt vallaná, hogy a határokon túl élő magyarok megsegítése helyett ugyanazt az összeget fekete-afrikai rászorulók kapják, az természetellenes lenne, de logikus. De nem, nem ez a válasz, hanem az önzés. Hogy majd mi magunk elköltjük azt a pénzt. Tehát a határokon túli magyarok azt fenyegetik, ami a szívükhöz a legközelebb áll: a zsebüket.
Úri gőg. Antall Józsefet vádolták ezzel sokan. Az lehetett talán e vádak mögött, hogy sokan azt érezhették már egy évtizeddel ezelőtt is, hogy egy régivágású úriember nemcsak viselkedésüket nézi le, hanem még az értékeket is, melyek amögött állnak. Hogy neki még az is csak bóvli, amit ők az ideál piedesztáljára emelnek. Hogy nemcsak arról van szó, hogy a hagyományos értékek szerint lopás valamit az államtól olcsón lízingelni, majd visszaadni neki bérbe, hanem arról is, hogy az ezen viselkedés mögött meghúzódó értékrend, miszerint minél gazdagabbnak kell lenni - szintén csak üveggyöngy. Hogy nemcsak undorító azért leszavazni a határon túli magyarok kedvezményes magyar honosítását, mert akkor - ahogy hiszik - nekünk kevesebb pénzünk marad, hanem még az élet célja sem lehet csupán a fogyasztás és az élvezet.
Nem gondolom, hogy helyreállítható lenne bármiféle árokbetemetéssel a magyar nemzet egysége. Nem, mert kétféle értékrend különbségéről van szó. Túlságosan mély differenciáról. És tudnunk kell, hogy mi bizony a múltat képviseljük, mint David Riesman "belülről irányított embere". Ők pedig a kereskedelmi televíziók és a bevásárlóközpontok konzumerizmusával, a tévéműsorok sztárocskáival a jövőt. És most már biztosan tudhatjuk, hogy ők vannak többen.
Szerencsénkre még nem mindenhol dominálnak. A településen, ahol én lakom, december 5-én a választójogosultak 29 százaléka mondott igent a népszavazás második kérdésére, saját szavazókörömben pedig 38 százaléka. Jó ilyen helyen lakni. Talán ez lehet a középtávú stratégia. Berendezkedni ilyen enklávékban, a hagyományos értékrendet közvetítő szellemiségű iskolákba járatni a gyermekeinket. Kapcsolatot tartani a határokon túliakkal, ha mi nem is tudunk nekik állampolgárságot adni. És kitartani erődítményeinkben, amíg lehet.
Az úszónak a belé kapaszkodó fuldokló öleléséből a vízimentés szabályai szerint szabadító fogással kell kimenekülnie, nehogy az magával rántsa a hullámsírba. Ez köznapi nyelven azt jelenti, hogy egyszerűen lerúghatja magáról. Vízik, kismagyarok: ha a pénz jelenti az életeteket, akkor ezek szerint még igazatok is van. Tiétek a 21. század. Üdvözlet a győzőnek!