Szijártó M. István

a szerző egyetemi oktató

Az elszabadult hajóágyú

Nemes és lelkesítő cél volt a Puskás Akadémia tehetséges fiatal játékosaiból létrehozott focicsapat feljuttatása a legjobbak közé. De támogatóinak egyszer csak azt kellett észrevenniük, hogy a már az első osztályban játszó csapatban csak külföldiek és idősebb magyar játékosok futnak ki a pályára, a saját nevelésű fiatalok teljesen eltűntek. Ebben a pillanatban újra kellett értékelniük a klub iránti hűségüket.

Ez a pillanat immár a magyar politikában is elérkezett.

A cél fejé hajózunk?

Egy hajón alakulhat úgy a helyzet, hogy a legfontosabb az ágyú, amely megvédi a hajót és utasait a támadástól. De ha egy viharban elszabadul helyéről, és magát a hajót kezdi rombolni, nincs nála nagyobb veszélyforrás. Amikor az első hajókötelet elszakítja, a hajó utasainak fel kell mérniük a helyzetet.

Magyarország kormányának a nemzeti érdekek szolgálata a kötelessége. Mivel pedig kétség sem fér ahhoz, hogy a magyar felsőoktatás érdeke a CEU működése Budapesten, ki kell mondanunk: ennek ellehetetlenítése egy testre szabott törvénnyel – pusztán azért, hogy a Közép-európai Egyetemet létrehozó Soros György kapjon egy pofont – azt jelenti, a kormány ezt a privát bokszmeccset a nemzeti érdek képviselete elé helyezte. Azoknak a választóknak pedig, akik Magyarország érdekeit keresztény-konzervatív-nemzeti felfogásban értelmezik, és az elmúlt években ennek megfelelően támogatták a mai kormánypártot a választásokon, el kell gondolkodniuk éppúgy, mint a Puskás Akadémia szurkolóinak: támogatásukkal még az eredeti célok érvényesülését szolgálják? Vajon a hajóágyú még véd, vagy már fenyeget? És a hajó egyáltalán még a kitűzött irányban halad-e?

Minden választó a politikai jogaival arányos felelősséggel tartozik. Különösképpen igaz ez azokra, akik az 1998 és 2002 közötti Orbán-kormány teljesítménye miatt kitartottak a választáson megbukott miniszterelnök mellett. Tették ezt szélben és esőben, a Dísz tértől a Dózsa György téren át az Astoriáig és a polgári körökben, demonstrálva töretlen támogatásukat, amely nélkül nemcsak a 2010 után létrejövő kétharmados parlamenti többség, de Orbán Viktor politikai pályájának folytatása sem lett volna lehetséges. A nagyobb felelősség fokozottan körültekintő mérlegelésre kötelez.

Ki az álomgyilkos?

Találó kifejezéssel álomgyilkosság történt, amikor Magyarország és Budapest visszavonta pályázatát a 2024. évi olimpiai játékok megrendezésére. Arról értelmes vitát lehetne folytatni, hogy az esetleges siker esetén egy konkrét célra irányuló nemzeti összefogás eddig szunnyadó energiákat mozgósítva képes lett volna-e lendületet adni Magyarország fejlődésének, vagy túl nagy fába vágtuk volna a fejszénket, és csak az adóssághegy maradt volna-e a nyakunkon 2024 őszére. De az egyértelmű, hogy a kormány 2017 tavaszán úgy látta, nem volna képes meggyőzni a választók többségét, hogy a Fideszhez és a kormányhoz közeli nagyvállalkozók nem fogják szétlopni a tervezett állami beruházások költségvetésének jelentős részét. Az álomgyilkosságot tehát a kormány követte el.

A keresztény-konzervatív-nemzeti felfogású választók bajban vannak, hogy elhiggyék-e azokat a sajtóhíreket, amelyek szerint állami megrendelések ennek-annak a kormánytagnak a sógoránál, testvérénél, vejénél, egyes képviselők érdekeltségeinél landolnak, illetve kormányközeli személyiségek vásárolnak fel állami pénzintézetek hiteleivel kaszinókat vagy földeket. Ráncolhatják a homlokukat, hiszen azt tanulták, hogy „az érték forrása a munka”, és próbálhatják egyre reménytelenebbül számolgatva kitalálni, miként volt képes egy polgármester hét év alatt ennyit dolgozni. De az olimpiai pályázat visszavonásával (majd bizonyos beruházások ennek ellenére elkezdett megvalósításával) maga a kapitány látszik megerősíteni azt az ellenzék által régóta hangoztatott értelmezést, hogy a hajó egykoron deklarált úti célja már régóta nem számít, és a legénység valódi célja már csak saját zsebének megtömése. Miért nem merült fel, hogy az utasok szeme láttára kipakoltassa matrózaival a zsebüket, és utána a pénzt látványosan visszategye a hajó széfjébe?

A rendszerváltoztatás időszakában egyértelmű célként fogalmazódott meg, hogy a kommunista párt dominanciája helyébe parlamentáris demokráciát hozzunk létre, a szovjet megszállás helyett a nyugati világhoz csatlakozzunk, és a proletár internacionalizmus kényszerzubbonyát levetve nemzeti szempontjainkat érvényesítsük. A keresztény-konzervatív-nemzeti választók céljai nem is változtak szűk három évtized alatt sem. Akkor is ezeket tartották fontosnak, amikor a Fidesz még kis liberális pártocska volt, akkor is, amikor hajdani irányvonalán módosítva hitelesen képviselte ezeket a célokat, és most is, amikor az ország hajója elkanyarodott ettől a céltól, és a hullámverésben elszabadult hajóágyú már szét is szakította a hajó egyik kötelét.

Mi egykor nem úgy képzeltük a parlamentáris demokrácia működését, hogy az Országgyűlés egy egyetem megszüntetését célozva napok alatt hoz törvényt anélkül, hogy a kormány képviselői legalább szóba állnának az intézmény vezetőivel. Nem olyan képviselőket akartunk választani, akik közül egy sem akad, aki a nemzeti érdekek nyilvánvaló sérelme ellen fel merte volna emelni a szavát. Nem gondoltuk, hogy a szuverén magyar törvényhozás két holland sörgyár üzleti harcában lesz ütőkártya. Nem gondoltuk, hogy egy ellenzéki napilapot egyik napról a másikra fel lehet számolni. Nem képzeltük, hogy előfordulhat, hogy egy ellenzéki párt népszavazási kezdeményezését kopasz verőlegények fogják megakadályozni.

Csak csomagban?

Kezdettől fogva, de legalábbis 2002 óta – amikor a jó kormányzati teljesítmény nem volt elegendő a választási győzelemhez az MSZP „Még több pénzt az embereknek!” kampányával szemben – egyértelmű volt, hogy az értékorientált keresztény-konzervatív-nemzeti szavazótábor kicsi ahhoz, hogy a hajó arrafelé haladjon, amerre helyesnek tartaná. A rezsicsökkentés politikája a külföldi tőke kontójára tudta megvásárolni a választók egy másik, jelentősebb csoportjának tartós támogatását. De a kommunikációs guruk által javasolt állandó ostromállapot, a saját tábor – az ellenséges fenyegetés hangsúlyozása révén – történő folyamatos hisztériában tartása, az Európai Unió ellenségképpé alakítása éppen az eredeti cél elérését teszi lehetetlenné. Miközben már csak azért is meg kellene nézni ezeknek a tanácsoknak a szavatossági idejét, mert óriásplakátjaikkal tavaly nyáron a migrációellenes politika tömegtámogatását is képesek voltak a szükségesen minimális szint alá erodálni. De a lényeg az, hogy az eszközök immár a célok elérését teszik lehetetlenné.

Igaz, hogy a legénység egyes tagjai lopnak, de a hajó legalább dagadó vitorlákkal halad, mondják az apologéták. Az elmúlt évek Orbán-kormányai komoly teljesítményt tettek le az asztalra a költségvetés helyzetének rendezése, a devizahitelek kezelése, a munkanélküliség csökkentése terén, kiemelkedőek a családpolitikában és a nemzetpolitika terén tett egyes lépéseik. Választhatjuk ezt, vagy jöhet egy másik társaság, akik ugyanígy „vesznek a köz asztaláról”, de még a hajó orrát is másfelé fordítják – mondják sokan. De miért kellene „csomagban” elfogadni a korrupciós jelenségeket a nemzet érdekében tett fontos intézkedésekkel? Egy kiválóan működő felsőoktatási intézmény elűzése miért volna elkerülhetetlen velejárója a migrációs válságban elfoglalt álláspontnak, amely támadhatatlan lenne, ha a migránsok stigmatizálása helyett a rászorulók otthoni segélyezésével párosulna? Miért kellene a jelen eltorzult politikai irányvonal és a valamikori, tragikus teljesítményű Gyurcsány-kormány között választani? Mi kötelezi a választópolgárt ilyen dilemmára?

Az ideális persze az lenne, ha a hajóágyú magától visszagurulna a helyére, miután helyreállította a hajó megrongált kötélzetét. Lehet, hogy a nemzeti érdekek és az eredmények védelmében a matrózoknak kell megfékezniük a hajóra veszélyessé vált ágyút. De ha sem előbbi, sem utóbbi nem történik meg, akkor az utasoknak, a nemzeti-keresztény-konzervatív elveket valló választóknak, akik szűk három évtizede ugyanazokat a célokat szeretnék elérni, meg kell próbálniuk másik legénységet verbuválniuk a hajóra, hogy az a kívánt kikötő felé haladhasson tovább. Nincs másik garnitúra, mondják sokan. Éppen az ország sorsa iránt felelősséget érző választópolgárokon múlik, hogy lesz-e.

KERETES:

Szijártó M. István történész, a XVIII. századi magyar parlamentarizmus szakértője, az ELTE BTK Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszékének docense. A hat nyelven beszélő kutató nem először publikál lapunkban: majd’ 15 éve a jobboldal előtt álló feladatokat elemezte. A Fidesz által elveszített 2002-es választás ugyanis sokként érte a jó kormányzati munka miatt folytatásban reménykedő polgári tábort. A csalódásból tettrekészség fakadt, és sokan nekiláttak megszervezni a polgári köröket. Szijártó M. István 2002. november 15-én A polgári politika távlatai címmel elemezte ezt a jelenséget. Ebből az írásból idézünk:

· „Az országos választások első fordulójának eredményeire válaszul a polgári kormány mellett olyan tömegek aktivizálódtak, mint még soha Magyarország történetében. Nagy jelentőségű kezdeményezéssel sikerült a Kossuth téri sok százezres, talán milliós tömeg nagy részét megtartani a polgári körök mozgalmának keretében.”

· „A polgári körök mozgalma képes lehet egységbe tömöríteni mindazokat, akik elsősorban a nemzeti értékeket tekintik irányadónak, azokat, akik alapvetően kereszténynek tekintik magukat, s azokat is, akik számára a szolidaritás a legfontosabb.”

· „A bő évtizede az országba beáramló nemzetközi tőke elsősorban a magyar fogyasztót és csak másodsorban a magyar termelőt kívánta rendszerébe integrálni. A kereskedelmi televíziók és a plazák alapvető üzenete az, hogy »Vásárolj, és boldog leszel!"«. Ezzel kellene szembeszegeznie a polgári körök mozgalmának az európai kultúra hagyományos értékeit: a nemzeti értékeket, keresztény értékeket és a testvériség eszméjét.”